Egy ideje már forgatom a fejemben, hogy meg kéne próbálni szusit csinálni itthon. A terv végül úgy jutott a megvalósítási szakaszba, hogy ez lett a karácsonyi csemegénk. Idén volt az első szenteste, amit szűk családi körben töltöttünk: Babó most kicsit több, mint két éves, és úgy gondoltuk, most már saját, itthoni karácsonnyal kéne kezdenünk, és csak majd utána látogatjuk meg a szülői házakat. Így hát itthon szépen elkészítettem a különlegességet, a mi szentesti vacsoránkra nagyjából elfogytak a végek és nyesedékek, a szebben sikerült tekercseket pedig elvittük másnap az én felmenői családom karácsonyára, ahol a buzgón ámuló lelkendezéstől a fanyar hümmögésig terjedő reakciókat aratott. Ez volna a háttérnek a személyes, kialakulós része. A konyhológiai háttérről meg azt kéne még elmondanom, hogy ez életem első szusis kísérlete (pontosabban kábé két hete csináltam egy jelmezes főpróbát a begyűjtött alapanyagokból). Egy gyakorlott szusikészítő nyilván csak somolyog rajta, de hát aki már félprofi, az ne tőlem tanulja. Aki viszont még sosem próbálkozott ilyesmivel, azt szívesen meggyőzném, hogy ne riadjon vissza: nem ördöngösség, ha nincsenek túl maximalista igényeink. Én a magam részéről csak maki tekercseket készítettem, és teljesen mellőztem a nyers halat (bár a szurimit talán nevezhetjük annak, és akkor mégsem teljesen...). No, lássuk:
